Hármas metró, háromnegyed öt
Nem is tudom eldönteni, hogy ma apának, anyának, vagy gyereknek lenni nehezebb-e egy családban. Természetesen minden korban megvolt a családok általános, illetve egyéni konfliktusa, s mindig is lesz nézeteltérés, kérdés és kétség, amíg csak gyerekek és szülők alkotta közösség lesz a család.
Régen sem lehetett könnyű, amikor a férfiak eleinte az erdőkben, réteken később a hivatalok dzsungelében vadászva keresték meg a család számára az élelmet és a fennmaradást biztosító javakat. Ők voltak a nagy és erős, ellentmondást nem tűrő, feltétel nélküli tiszteletet érdemlő és követelő istenek, akiktől az egész család élete függött. Az anyák eközben szeretettel nevelgették az utódokat, s tiszta otthonnal, meleg étellel és forró csókokkal várták haza a családfenntartót. Vagy sodrófával, attól függően, hogy mekkora kitérőt tett „uruk és parancsolójuk” a hazafelé vezető úton… Akkoriban az apák türelmetlensége, túlzott és/vagy lehetetlen elvárásaik, nevelésben való járatlanságuk, s szeretetnyilvánítási képtelenségük volt a legtöbb konfliktus forrása a családokban. Az anyák végtelen szeretete és bölcs döntései tudták csak megmenteni a hangulatot a vasárnapi ebéden, s tökéletes kompromisszumaikkal általában mind a dacos, lázadó gyerek, mind a fegyelmet és rendet követelő apa elégedett lehetett. Annyira egyszerűnek és magától értetődőnek tűntek ezek a gyors és mindent megoldani képes ötletek, pedig csak az anyák tudhatták, hogy mennyi álmatlan éjszaka és hány tucat elejétől a végéig levezetett terv után sikeredett elő a mindenki számára legjobb döntés. Bizony. Az anyák tudománya nem csupán a tésztakelesztésben, a folttisztításban és a padló fényesre suvickolásában merült ki, de nem ám!
A mai világban azonban már az anyáknak is kötelező részt venniük a „vadászaton” ahhoz, hogy a család fizikálisan életben maradjon. Így nem csoda, csak szomorú tény, hogy az egykor oly’ erős közösség lelkileg és szellemileg is egyre kevésbé fejlett, csupán az anyagi javak szerzésére és időleges élvezetére összeterelődött csoporttá csökevényesedett.
Azért talán vannak még bölcs és szemfüles családtagok, akik odafigyeléssel és építő meglátásokkal próbálják jobbá tenni a többiek életét, s akiktől mindig érdemes tanulni. Sokszor éppen a legkisebbek ők, akiknek a szavát egyszerűen muszáj meghallani!
Negyvenes évei közepén járó apa száll fel a buszra. Válla fáradtan görnyed előre, megtört tekintetű szürke szemein át boldogtalan, mindenben csalódott, vágyak és álmok nélküli lélek tekint a világra. A lánya mögötte lépett fel, tizenéves törékeny, nyurga bakfis. A ruházata még kislányos, hangsúlya már a tinédzserek lazaságát és nemtörődöm stílusát idézi, mondatai azonban néhol már egy felnőtt ember komolyságával szólnak.
Lány: Jaj, ne már, apa!
Apa: Most mit?
L: Semmit, csak te is olyan vagy, mint Anyu.
A: Milyen? Most mondd meg, milyen?
L: Mittudomén. Csak ugyanolyan, és kész. – morogja a lány kelletlenül.
A: Aha. – feleli az apa. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy bántja a párhuzam, vagy inkább örül neki.
L: Hát, tudod… – gyürkőzik neki a lány a magyarázatnak. Láthatóan örül, hogy végre elmondhatja, hogy mit érez. Ő is mindig mondja, hogy „apád ilyen, meg olyan szemét, meg nem lehet rá számítani”. Most meg te mondod, hogy „anyád ilyen, meg olyan, mindenbe beleszól, folyton irányít”. És az idegesít, hogy folyton azt akarjátok, hogy igazat adjak nektek. Ez olyan…
A: Nem lehet számítani? És miket mond még? – kapja fel a fejét az apa egy szóra, homályos tekintete egy másodpercre felélénkül, s hangja is érdeklődővé válik.
L: Hát ilyeneket… Meg nem segítesz otthon, nem csinálsz semmit, meg hasonlók.
A: Aha. – zökken vissza egy pillanat alatt a szürke szempár a ködbe.
L: Mondjuk, szerintem van benne igazság… – süti le a szemét szégyellősen a kislány.
A: Aha. – feleli ismét az apa most már végképp beletörődve sorsába.
L: De a tiédben is van. – siet segítségére gyorsan a lány, s igyekszik teljes pártatlanságáról biztosítani őt. Úgyhogy totál egyformák vagytok, mondtam. Jó lesz, ha lassan tényleg elköltözünk, és újra egymásra találtok, mert ez így nem állapot, apa.
A: Aha. Akkor szálljunk le.
L: Na, mondtam! Pont erről beszél Anyu, amikor azt mondja, hogy…. – csattan fel újból a lány, a beszélgetés végét azonban már nem halljuk, a csukódó ajtók zaja elnyomja mindkettejük hangját.
Ahogy elhgyjuk a megállót, még egy utolsó pillantás erejéig látom az arcukat a metró ablakából: egy felnőtt szeretettel és végtelen türelemmel magyarázza az élet dolgait és a fennálló problémák okát, mialatt egy megszeppent, elveszett kisgyerek félszegen hallgatja őt, s bizonytalan mosollyal bólint egy már-már lehetségesnek tűnő megoldásra. A gyerek negyven körül jár, a felnőtt épp most lép tinédzserkorba…
(Kép: huffingtonpost.com)